Az anyatermészet számos igazán különleges anyagot hozott létre. Azonban ezek közül is talán az egyik legkülönlegesebb és legkülönösebb a keleti lakk. Ennek az - Európában jószerével ismeretlen és a mai napig is csak elvétve használt - anyagnak az ismerete Ázsiában egy egyedülálló és lenyűgöző díszítő- és tárgykultúra kialakulásához vezetett el. Hogyan s miért volt lehetséges ez, és mi is az a keleti lakk tulajdonképpen?
Dél- és Kelet-Ázsiában él néhány, a szömörcefélék (Anacardiaceae) családjába tartozó fafajta, melyek különleges fanedvet termelnek. Ez az öt (no jó, nemcsak öt van, de ezek azok, amelyek köré jelentős házi- és kézműipar épült) fajta a Kínában, Japánban és Koreában honos lakkszömörce (Rhus verniciflua), a Tajvanon, Japánban és Indokínában honos viaszfa (Rhus succedanea), az indokínai burmai lakkfa (Gluta usitata), az Indokínában és Malajziában honos rengas (Gluta laccifera), és a Himalájában és Indokína északi részén honos vörös lakkszömörce (Rhus Wallichii). Valaha, régesrég (a legkorábbi leletek hat-hétezer évesek) valakik rájöttek, hogy e fák kicsorduló, a levegőn gyorsan megszilárduló nedve, melynek eredeti rendeltetése a sérült növény védelme a sérülésen át támadó gombás fertőzésektől (a lakknedv erős gombaölő, fertőtlenítő hatású, ami a trópusi éghajlaton igazán jól jön) alkalmas tárgyak bevonására is. A belőle készült bevonat fényes, tartós, ellenálló. A lakknedv használható ragasztóként, itatásra, felületkezelésre, és minden elképzelhető természetes (és számos mesterséges) hordozóanyaggal jól összefér.
Ez a felismerés a mai napig tartó fejlődést indított el, melynek során a lakk műveltségi körbe tartozó különböző területeken a lakk felhasználásának és feldolgozásának számos őshonos hagyománya született meg, melyek - a kézműves mesterségek esetében cseppet sem szokatlanul - még egy-egy területen belül is nagy változatosságot mutatnak. Ez az elkülönböződés és módszerbéli sokszínűség meglehetősen bosszantja is az elméleti szakértőket (művészet- és ipartörténészeket), mert a témát kevéssé rendszerezhetővé és rosszul leírhatóvá teszi, de ez legyen az ő gondjuk. Alaki, díszítő és módszerbéli jegyek alapján azért, ha csak durván is, de csoportosíthatók a különféle hagyományok. Még az olyan műveletlen fickók, mint én is képesek megkülönböztetni néhány fő csoportot.
- Burmai, thai lakkok (egy, a kínaiak által nehezen átjárható hegy jót tesz az önálló fejlődésnek).
- Kínai, vietnami, Riu Kiu-i (ma Okinava) lakkok (Kína Ji törzsbe tartozó, mára kisebbségbe szorult őslakosai saját, több ezer éves, a hanokétól eltérő lakk-hagyománnyal rendelkeznek).
- Koreai lakkok (apró érdekesség, hogy a thai és koreai, gyöngyház rátétekkel díszített lakkok módszereikben és jellegükben is hasonlítanak, a párhuzamos fejlődés csodákra képes).
- Japán lakkok (a képet kuszálja, hogy Tajvan és Korea egy-két emberöltőn át Japán része volt a XIX-XX. században, s a Riu Kiu királyság az 1600-as évektől Japán vazallusállama, majd Okinava néven a XIX. század utolsó negyede óta Japán része).
E csoportok közt szépészeti értékeik alapján nem lehet szabatos és tárgyilagos módon különbséget tenni. Az erre irányuló kísérlet már sokkal jobb eredményre vezet, ha az alkalmazott módszerek és eljárások, a kivitelezés átgondoltsága és gondossága alapján kíséreljük meg azt. Persze ez sem egészen tisztességes, mert számos tényezőt nem vagy csak igen rosszul lehet figyelembe venni. Pedig sokat nyom(hatna) a latban a tárgyakat létrehozó műveltség általános műszaki és kulturális szintjének, a helyben hozzáférhető nyersanyagoknak pontos ismerete.
Dőreség példának okáért összevetni a XVII. századi Japán és a velük egykorú burmai és thai lakkokat. A burmai szépművesek egy jóval fejletlenebb és szegényebb, alacsonyabb műszaki színvonalú műveltség és társadalom keretein belül, a helyben adott alapanyagokból hozták létre tárgyaikat. E tárgyak minősége az adott feltételek közt elérhető legmagasabb szintet tükrözi, és egyáltalán nem befolyásolja szépészeti vagy művészi értéküket. Persze, ha egy sarkított és végletes mércét alkalmazunk, és csak a kialakult díszítőeljárások sokféleségét, az alkotások kivitelét nézzük, akkor lehet azt mondani, hogy Japánban sikerült feljutni a lakkészítés legmagasabb csúcsaira. Ez végső soron igaz is.
Ámde a számos esetleges felszíni különbség alatt lényegi egyezés búvik meg, aminek forrása az emberi szellem és a lakk sajátos tulajdonságaiban rejlik. Az emberi elme egy rugóra jár a világban akárhol legyünk is, legfeljebb a hangsúlyok változnak. A lakktárgyak bekarcolt és megszínezett mintákkal történő díszítésének megvan az ősi magyar megfelelője, a karcolozás, csak, lévén nálunk nincs lakk, más anyagokat használtunk fel. Az összetett és aprólékos fémfüst díszítések készítéséhez a japánok egyenként kivágott és felragasztott elemeket használnak (kirigane), míg a hasonló hatás eléréséhez a thai és burmai mesterek az alap vízben oldódó festékkel történő kitakarásának módszerét (thai neve lai rod nam) dolgozták ki. Ugyanarra a kérdésre az eltérő feltételek és hangsúlyok okán született némileg eltérő válasz.
Ami azonban igazán meghatározó, az maga a lakk. Ennek tulajdonságai adják a végső keretet, ezért a teljesebb megértéshez célszerű megismerni őket. Szóval a lakk bizonyos fák védekező nedve, amely a növény sérüléseit, mint ember testén az alvadó vér, elzárja, befedi. A lakkot a fák megcsapolásával nyerik ki: a fák kérgén és háncsán bemetszést ejtenek, s az e sebből szivárgó nedvet edényekben felfogják, összegyűjtik. Az így kinyert friss lakk (japán nevén arame-urusi, thai neve rak vagy jang rak ) még nem igazán alkalmas felületkezelésre, mert ez a fehér színű folyadék olajos alkotóelemek és víz ingatag keveréke. A friss lakk (az adatok a lakkszömörcéből kinyert nedvre vonatkoznak) átlagos összetétele:
65% urusiol, 8% vízoldékony növényi gyanta, 2% cukorfehérjék, 1%>lakkáz enzim, 25% víz.
A friss lakkot papíron vagy szöveten átszűrik, hogy a benne lévő szennyeződésektől (kéregmaradványok, bogarak, homok) megtisztítsák. E szűrt nyerslakk (japán neve ki-urusi, thai neve rak nam klieng) a friss lakktól lényegében nem különbözik. Jellemzői miatt e lakk csak korlátozottan használható: alapozásra, itatásra, dörzsölt lakk (fukiurusi) bevonatok készítésére. (Léteznek a lakk kinyerésének és felhasználásának jóval kezdetlegesebb módszerei is, például a tárgyaknak a lakkfa leveleivel történő bedörzsölése, vagy a fa ágainak égetése-hevítése és a hő hatására előszivárgó lakknedv felfogása, majd még frissiben a tárgyakra történő felhordása. Ne feledjük: a lakk mindig is drága volt, az erőforrásokkal való takarékos bánásmód nem új találmány.)
Mivel a nyerslakk ingatag természete miatt nem épp tökéletes filmképző (a különböző fázisok szétválhatnak), ezért azt felhasználás előtt nemesítik vagy finomítják. E folyamat a friss lakk edényekben 2-24 órán át történő állandó keveréséből és 30-40 °C-ra melegítéséből áll. A finomítás a lakk víztartalmát 3-5%-ra csökkenti, és az ingatag keveréket egyenletes és állékony emulzióvá alakítja. Az így előállított finomított lakk (japán neve kidzsiro-urusi, thai neve rak cset) már szélesebb körben és jobban felhasználható, mert jó minőségű, egyenletes filmet képez. Azonban, mivel meglehetősen sűrű és még hígítva is rosszul terül, ecseteléssel felhordva nem ad tökéletes felületet. E tulajdonsága miatt csak a csiszolt lakk (japán neve roiro) felületek készítéséhez használható.
A terülési képesség javítására a finomítás során a nyerslakkba kis mennyiségben (15%-ig) száradó növényi olajat (dió-, len-, feketecsalán-, tungolaj, stb.) keverhetnek. Az így nyert finomított olajos lakk (japán neve suai-urusi) már ecseteléssel is könnyen felhordható, és sima, csiszolást nem igénylő felületet ad (nuritate). (Az olaj hozzáadása azonban rontja a megkötött lakkfilm fizikai tulajdonságait. Az olaj lágyítja a filmet, így az kevésbé lesz kopásálló, és rontja a bevonat párazáró képességét, ami így rosszabbul védi a bevont tárgyat a nedvesség károsító hatásaitól. Mindennek ára van.)
A keleti lakk több tulajdonságában eltér attól a képtől, ami manapság a lakkokról az emberek nagyobbik részében él (ennek oka a nem túl szabatos nyelvhasználat, s a termékek gyártásától egyre növekvő eltávolodás, a személyes tapasztalat hiánya: régebben az átlagember is meglehetősen jól tisztában volt azzal mi hogyan készül, mert volt rálátása).
Az egyik igazán fontos és első pillantásra is nyilvánvaló különbség a keleti lakk színe. A keleti lakk filmje nemhogy nem víztiszta, de - a bevonat rétegvastagságától függően - átlátszó teabarnától a szinte teljesen fedő sötét - már-már fekete - csokoládébarnáig változik. A rétegvastagságon túl a lakk fajtája és az alap nedvességtartalma, fa alaptest esetén annak cserzőanyag-tartalma is módosítja a bevonat színét. Ez az egyhangú színpaletta, amely még a fehér és világos színű fákat (tamo - japán kőris, Fraxinus mandshurica, kejaki - japán gyertyánszil, Zelkova serrata) is sötétbarnába öltözteti, természetesen nem maradt művészeti következmények nélkül. Japánban egészen az Edo-kor végéig nem alakult ki a faberakás és famozaik művészete (josegi-zaiku), lévén nincs sok értelme sok-sok színes fát egymásmellé ragasztgatni, ha a lakk végül elfedi a színeket. Koreában előszeretettel választották a színes-rajzos fák kezeléséhez a száradó növényi olajokat, Indokínában pedig a sellakot a keleti lakk helyett.
Az egyszínű skála bővítésére már igen korán színezni és festeni kezdték a lakkot. A keleti lakk szerencsére könnyen színezhető földfestékekkel és ásványi anyagokkal (hematit, cinóber, vörös okker, azurit, stb.), illetve festhető növényi festőanyagokkal (sárkányvér, sáfrány, stb.). A festett lakk különleges változata a vasreszelék hozzákeverésével előállított kuro urusi (ez színét a lakkban a vas hatására lezajló kémiai változásoknak köszönheti). Ennek is megvannak azonban a maga hátrányai: a növényi színanyagok nem túl tartósak, az ásványi színezékek pedig teljesen átlátszatlanná teszik a filmet. Ez a hátrány egyúttal előny is lehet, ha a lakk elfedi az alap fogyatékosságait. A fedő lakkozással készült tárgyakat olcsó puhafákból vagy papírból is készíthetik, a különböző alapozási eljárások (szöveterősítés, stb.) kiegyenlítik az alap gyengeségeit. A fedő lakkozás egyik jellemző hatása azonban nem műszaki, hanem lélektani: felébreszti az emberben rejlő ősi vágyat (kényszert?), hogy a nagy egynemű felületeket valahogy feldíszítse. A laktárgyak díszítésére számtalan eljárás született az egyszerű bekarcolt, vésett, faragott mintáktól, a többszínű festéstől az aranyfüsttel és gyöngyház berakással történő díszítésen át a szórt fémpor (maki-e) díszítésekig.
A keleti lakk másik lényegi eltérése a lakkokról a köztudatban élő képtől, hogy e lakk nem szárad, hanem megköt. Hogy ez pontosan miként is megy végbe az - több mint egy évszázadnyi folyamatos kutatás ellenére - a mai napig sem pontosan tisztázott. Annyi azonban már ismert, hogy a keleti lakkban lévő fenolok (benzol-gyűrűs felépítésű pirokatekin származékok, melyek pontos felépítésükben a különféle fákból kinyert lakkokban ugyan némileg eltérnek egymástól, lényegileg azonban nem nagyon különböznek, úgy mint: urusiol, lakkol, titsziol, moreakol) a lakkban található lakkáz enzim hatására, a lakkban és a környező levegőben lévő víz (vízpára) segítségével természetes úton térhálósodnak. A lezajló redoxi reakció a monomerekből polimert hoz létre, ami egy hőre keményedő gyanta. A folyamat visszafordíthatatlan. A keleti lakk legközelebbi rokona a fenolgyanta, köznapi nevén bakelit (szegény Baekeland, ha tudta volna.). A keleti lakk tulajdonképp egy teljesen természetes műanyag (ebben a kevéssé tökéletes világban előbb-utóbb még az oximoronokról is kiderül, hogy igazak).
Ez sok szokatlan dolgot megmagyaráz e lakk feldolgozásával és felhasználásával kapcsolatban.
Például azt, hogy ellentétben a többi lakkal és fénymázzal, melyeknek megfelelő szilárdulását kifejezetten zavarja, esetleg gátolja a magas páratartalom, a keleti lakk kötéséhez elengedhetetlen a párás levegő: rendes körülmények közt a lakkfilm csak elfogadhatatlanul lassan köt meg, ha a páratartalom 50% alatt van.
És, hogy a lakk csak vékony rétegekben felhordva köt meg rendesen, mert a lakkfilm kívülről befelé gyorsabban köt, mint belülről kifelé, ezért a felületen képződő bőr elzárja a film mélyebb rétegeit a levegőtől.
No meg azt, hogy a keleti lakk miért nem köt meg soha 70 °C-nál magasabb hőmérsékleten, és miért köt meg akár másodpercek alatt 110 °C fölött, hiszen a lakkáz enzim egy fehérje, amely magas hőmérsékleten elbomlik, az enzim hiányában pedig leáll a térhálósodás. 110 °C felett azonban a térhálósodás már katalizátor segítsége nélkül is lezajlik. A japánok ki is használják a lakk e tulajdonságát törött kerámiák "pillanatragasztásához" (kincukuroj) és fémtárgyak bevonásához.
És azt, hogy e lakk azért tapad különösen jól a fához és egyéb növényi eredetű alapokhoz, mert a fák és egyéb növények maguk is fenolokból épülnek fel, ezért a belőlük készült tárgyakhoz a lakkfilm vegyileg is képes kötődni (kohezív kötés), míg a kerámia, bőr vagy fém alaphoz csak jóval gyengébb felületi tapadás (adhézió) köti.
És azt a látszólagos ellentmondást, hogy a lakk nem köt meg az olajjal vagy zsiradékkal szennyezett felületeken, ám bizonyos lakkfélékbe szándékosan olajat kevernek. A nem száradó zsiradékok, például az ember bőréből származó faggyú, akadályozzák a lakk tapadását és kötését (elválasztó film), a különféle célokból szándékosan hozzákevert száradó- és illóolajok azonban nem zavarják azt, mert vagy szinte nyomtalanul elpárolognak (pl. a hígításra használt kámforolaj), vagy maguk is beépülnek a lakkfilmbe, mert felépítésük és száradásuk módja miatt összeférnek vele (pl. a lakk terülésének javítására a lakkhoz kevert feketecsalánolaj, amely egy nagy mennyiségű telítetlen zsírsavat tartalmazó, oxidációs úton száradó növényi olaj, amely maga is jó filmképző). Mivel a megkötött lakkfilm szerkezete csak igen nehezen vizsgálható azt a mai napig sem tudjuk pontosan, hogy mi történik az olajjal a lakkfilmben: megszárad-e, esetleg kémiailag kombinálódik vele, vagy változatlan formában szerves polimermátrixot alkot vele. Ez utóbbi lehetőség tűnik a legvalószínűbbnek, és az olajnak a lakkfilmben történő lassú vándorlása megmagyarázná azt is, hogy az olajtartalmú lakkal készült tárgyak fénye miért tompul el néhány hónap alatt.
És persze a keleti lakknak gyakorlati érték szempontjából rendkívül fontos műszaki tulajdonságait: azt, hogy a lakktárgyak miért hőállók (bizonyos határig, a szerves alaptestek /bőr, papír, fa/ hő hatására hamarabb károsodnak súlyosan mint maga a lakkfilm, ám az alap sérülése visszahat a lakkra is), a lakk miért víz- és oldószerálló, miért nem tökéletes párazáró, miért nem szereti az erős, magas ibolyántúli hányadot tartalmazó fényt, és a fagyot.
A keleti lakk különleges tulajdonságai, lakk és ember kapcsolata az évezredek során hatékonyan formálta az emberi műveltséget, értékrendet és életet. Elég csak a keleti konyhák azon jellegzetességére gondolni, hogy mindent apróra vágnak, ezért az étkezéshez nincs szükség késre. Hogy mi volt előbb, a tyúk-e vagy a tojás azt a források hiánya miatt szinte bizonyosan sosem tudjuk meg. De mindegy is, hogy a már meglévő tárgyak védelmében találták ki az evőpálcikát, vagy a pálcikák miatt használhattak nem épp acélos anyagokat. A lényeg az a tárgy- és étkezéskultúra ami így kialakulhatott. És ez igaz az élet majd minden területére, az épületektől a fegyverekig, járművektől a hangszerekig, mert a lakk az emberek életének számos területén jelen volt-van (lesz?).
Az nyilvánvaló, hogy miért alakulhatott és alakult ki Keleten ez a lakkra épült műveltség. Az azonban kevéssé világos e sorok csekély értelmű írójának szemében, hogy a lakkművészet Európában miért nem vert gyökeret? A XIX. század közepe óta mind a nyersanyaghoz való hozzáférés lehetősége, mind az alapvető ismeretek elérhetősége adott volt a nyugatiak számára (gyarmatosítás, Hongkong, Indokína, Perry). Mégsem éltek vele túl sokan. Pedig az a néhány ember aki komolyabban (egyáltalán?) próbát tett vele (a Dunandok, Eileen Gray) megmutatta, hogy a keleti lakk a nyugati életmódtól és művészettől sem idegen, olyannyira, hogy az európai művészet néhány valaha is készült legszebb tárgyát alkották meg belőle.
Jó-jó, író tudja, a lakkozás lassú és időigényes, gépesíthetetlen munka, "fényűzés". No és? Elmebeteg korban élünk. Olyanban, ahol már a luxuscikkek jó része is géppel készül, és emberek, akik egy szöget sem képesek egyenesen beverni, a BRANDING és DESIGN szent nevében "formálják a tárgykultúrát", a vágyainkat és az életünket, a SZAKÉRTŐK pedig az iparművészet csúcsaként beszélnek egy polikarbonátból fröccsöntött támlásszékről, amely egyébként egy XIX. századi tárgy rosszul sikerült másolata. Ez a valódi műveletlenség.
Író persze elfogult, megcsontosodott és retrográd, aki igaznak tartja az "ami nem romlott el, azt ne javítsd meg" elvét, és a "polikarbonát székek világában" csak a fröccsöntő gép tervezőit és készítőit képes tisztelni, mert azok legalább alkottak valamit, ami őszinte.
Bocsáttassék meg, ha látszólag némiképp elsodródtunk a tárgytól, néha megesik az ilyesmi a mániásokkal.
Szóval az a drága lakk... való igaz, hogy a lakk félelmetesen drága is lehet. Azonban az egyszerűbb lakktárgyak nem megfizethetetlenek, igen jól használhatóak és meglepően tartósak. És olyan méltóságteljes szépséget hoznak az életünkbe, ami nagyon hiányzik és nagyon is ránk fér.
Ezért, kedves Olvasó, tessék lakktárgyakat venni, vagy, ami még annál is sokkal, de sokkal jobb, csinálni.
A keleti lakk a szömörcefélék családjába tartozó fák nedvéből készül, ezért nagy mennyiségben tartalmaz pirokatekin származékokat, amelyek erős izgató és túlérzékenyítő hatásúak. Amennyiben ön allergiás a szömörcefélékre (cserszömörce, mérgesszömörce) ne próbálkozzék a keleti lakkal! A tapasztalatok szerint tíz emberből egy vagy kettő annyira érzékeny, hogy a legkisebb érintkezés is nagyon súlyos rohamot okozhat. Minden tízből két vagy három ember érzéketlen, ők néhány piros folttal és enyhe, gyorsan múló viszketéssel reagálnak a lakknak bőrükkel való érintkezésére. A maradék kisebb-nagyobb mértékű érzékenységet mutat, de a reakciók idővel csökkennek. Kerülje a lakk bőrrel való érintkezését! A bőrre került lakkot terpentines vattával vagy papírtörlővel gondosan le kell mosni, majd a szennyezett területet langyos folyóvízzel és szappannal alaposan megmosni, végül jó minőségű, anyagyökér vagy kamilla tartalmú krémmel bekenni. Ha a lakk szembe vagy nyálkahártyára kerül, azonnal kérjen orvosi segítséget!
A már megkötött lakk ártalmatlan az egészségre. |
|
