A berakás egyike a legősibb díszítőeljárásoknak. Már az őskori emberek is alkalmazták: cserépedényeiket az agyagba nyomott kagylókkal és kavicsokkal ékítették. Az ókori Mezopotámiában és Egyiptomban is használták tárgyak díszítésére. Egyike a legegyszerűbb és legsokoldalúbb díszítési módszereknek: használható majd minden szilárd alapon, és szinte bármilyen szilárd vagy megszilárduló anyag felhasználható berakásként. Az évezredek során készítettek berakást fémbe, fába, csontba, szaruba, üvegbe, kőbe, fémből, fából, csontból, szaruból, üvegből, kőből és különféle kötőanyagokkal kevert pépes töltőanyagokból is. A berakás sokoldalúságát ékesen példázzák a pietra dura kőképek, a fémeken alkalmazott niello és a fegyvereken (kardokon, bárdokon, stb.) alkalmazott nemesfém berakások, a drágakövekkel és zománccal díszített ékszerek, a berakásokkal díszített bútorok.

A berakás mint díszítőeljárás népszerűségét és széleskörű elterjedtségét egyszerűségének és alacsony eszköz és anyagigényének köszönheti: a legfontosabb hozzávalók a gondosság és a türelem. Épp ezért szégyen, hogy a mai bútorokon ritkaságszámba megy a berakott díszítések használata, bár érthető: a berakások készítése nem gépesíthető.

A műbútorasztalosok által berakások készítésére használt anyagok köre viszonylag szűk: a leggyakrabban használt anyag a fa, a színesfémek (leginkább sárgaréz), gyöngyház és csont. A szükséges szerszámok köre sem túl tág: lombfűrész és ékszerészfűrész, vállkés, alapgyalu, szelőmérték, párkánygyalu, vésők, színlőgyalu vagy furnérhántoló gyalu, reszelők a fontosabb eszközök.

Ami nélkül fatárgyakba nem lehet berakást készíteni, az a jó minőségű, megbízható ragasztó. Az ókorban ásványi eredetű (bitumen) vagy állati fehérje alapú (melegenyv) anyagokat használtak a ragasztáshoz. Fából, csontból, gyöngyházból (likacsos szerkezetű, nedvszívó anyagokból) készült berakások megbízhatóan ragaszthatók állati fehérje alapú enyvekkel és polivinil-acetát alapú ragasztókkal. Fémből készült berakások ragasztásához a legmegbízhatóbb az epoxi ragasztó és a ciánakrilát ragasztók.

A berakásokról folytatott beszédet igencsak megnehezíti a szegényes magyar szakszókészlet és a zavaros szóhasználat. Magyarországon német-osztrák hatásra az olasz-latin eredetű intarzia kifejezés terjedt el a szemre azonosnak tűnő díszítésű bútorok és tárgyak különféle, egymással közelebbi-távolabbi rokonságban álló díszítéseinek megnevezésére, de használják a berakás kifejezést is.

A berakás lényege a nevében is benne van: a díszítőelemeket az alapba rakják és ragasztják be, megfelelően kimunkált mélyedésekbe. Ettől a módszertől alapjaiban különböző eljárás, mikor különféle vékony (0,6~3 mm) lemezanyagokból kivágott elemekből egybefüggő lapot állítanak össze, és ezt a lapot az alap felületére ragasztják fel úgy, hogy az alap teljes felületét fedi. Ezt az eljárást jobb magyar szó híján író vágott mintának vagy famozaiknak szokta nevezni, de nevezhető akár intarziának is, csak arra érdemes ügyelni, hogy a két eltérő eljárást jelölő név, a berakás és az intarzia használata össze ne keveredjék (a különbségtétel nem teljesen jogos, hisz az olasz-latin intarsia/intarsio maga is berakást jelent, de ha már ez honosodott meg, ám legyen). Angol nyelvterületen nincs ilyen keveredés: a két eljárást inlay és marquetry néven emlegetik.

Bár a berakás minden változata ugyanarra az igen egyszerű elvi alapra épül, számos különféle gyakorlati díszítési lehetőséget kínál, az igen egyszerű és alacsony munkaigényű zsinórzástól a rendkívül gondos és aprólékos kivitelezést kívánó képi ábrázolásokig. E díszítési eljárások és díszítőelemek nevüket általában más mesterségek szókészletéből kölcsönözték, például az építészetből, mint a szalagdísz, vagy a ruhakészítőktől és kárpitosoktól, mint a zsinórzás.

A berakás legegyszerűbb formája a zsinórzás. Ennél az eljárásnál a díszítendő tárgyak élei mentén aljat munkálnak ki, ebbe az aljbaragasztják be a berakásra szánt, általában elütő színű faanyagot, esetleg csontot. Bár az általa elért hatás igen látványos lehet,elterjedésének ennél gyakorlatiasabb oka is volt. A furnérozott felületek találkozásánál kialakuló élek nem túl szépek (keresztszálú furnéroknál kilátszik a bütüfa, ami a hagyományos, 1,5~3 mm vastag fűrészelt furnéroknál igen feltűnő), ráadásul rendkívül sérülékenyek: a furnér könnyen felszakad, kipattogzik. A sérülések kivédésére, a bütüfa takarására kézenfekvő megoldás a zsinórlécek alkalmazása. Épp a sérülés veszélye és a nagy igénybevétel miatt választottak a zsinórlécek anyagául hagyományosan rendkívül kemény fákat, mint az ében, rózsafa, puszpáng, vagy állati csontot. Zsinórzást készíteni egyenes és domború síkgörbe élek mentén igen egyszerű, egy szelőmérték és aljgyalu vagy párkánygyalu elég az aljak kimunkálásához. Azonban homorú síkgörbe vagy térgörbe élek e módszerrel való díszítése nem tartozik a könnyű feladatok közé: a zsinórlécet befogadó alj ilyen esetekben nem munkálható ki egyszerű aljgyaluval, a zsinórléceket pedig meg kell hajlítani. Itt nincsenek szilárd szabályok, ami a legtöbbet segíthet, az a türelem, rögtönzés és leleményesség.

A berakás egy másik változata, a zsinórzás közeli rokona, az érhúzás. Ennek során az alap felületébe munkált árkokba ragasztják be az ereket vagy szalagdíszeket. Az erek általában fémből, csontból vagy fából készült vékony, egynemű csíkok, a szalagdíszek általában többféle fából készített, ismétlődő mintát hordozó szalagok. Az erek szokásos szélessége 0,5~4 mm (0,5 milliméter alatt a berakott ér gyakorlatilag elvész a fa természetes rajzolatában), a szalagdíszeké 2~25 mm. Ez a díszítőeljárás, különösen a keskenyebb, 3 milliméter alatti szélességű erek készítése, a zsinórzásnál jóval nagyobb figyelmet és gondosságot kíván: már a kisebb pontatlanságok és hibák is igen szembeszökőek a kész munkadarabon, a keskeny, ám egyenletes mélységű árkok kimunkálása pedig elég körülményes. A feladatot tovább nehezíti, ha a berakás nem egyenes vonalú és/vagy az alap nem sík felület. A szélesebb ereket és szalagdíszeket befogadó egyenes árkok szelőmértékkel történő előrajzolás után kimunkálhatók árkológyaluval vagy alapgyaluval és némi véséssel, az íves árkok alapgyaluval és vésővel. A 3 milliméternél keskenyebb árkok kimunkálhatók árokhúzógyaluval, ami nem más, mint egy szelőmérték megfelelően kialakított, vésőszerű késsel, az egészen keskeny, 1,5 milliméter alatti árkok pedig árokhúzóvasakkal és apró lyukvésőkkel. Mivel azonban e szerszámok egyike sem hétköznapi gyári termék, a szükséges eszközöket az asztalosnak magának kell elkészítenie vagy készíttetnie. Az ívelt vonalú és/vagy nem sík alapba készített erek és szalagdíszek készítésénél nem csak a berakást befogadó árkok kimunkálása jelent nehézséget: komoly feladat az erek vagy szalagdíszek elkészítése is. A fémerek könnyen a kívánt alakra hajlíthatók, tágabb ívekre a fából készült erek és szalagdíszek is viszonylag könnyen meghajthatók, azonban a csont és gyöngyház rideg, így ezekből az anyagokból íves berakásokat csak úgy lehet készíteni, hogy az eret kell a kívánt alakúra kivágni. Igaz ez a szűkívű faerekre és szalagdíszekre is: eleve a kívánt ívre kell készíteni őket. E sorok írója tapasztalatból tudja: ez nem túl egyszerű.

A zsinórzás, érhúzás és szalagdíszek nem merítik ki a berakás kínálta lehetőségeket. Berakással készíthetők képi ábrázolások és mértani díszítő minták is. A módszer nem bonyolultabb vagy nehezebb, mint a szalagdíszek készítése, de a pontosság és gondosság itt is nélkülözhetetlen. Ami különösen fontos: olyan díszítményt kell választani, ami alkalmas a berakással történő megvalósításra. Az egészen apró és finom részletek, a nagyon keskeny és kanyargós elemek kivitelezése aránytalanul és értelmetlenül nagy ráfordítást igényel, vagy a felhasznált anyagok és eszközök korlátai miatt egyszerűen lehetetlen. Nem véletlen, hogy az ilyen elemeket a berakás nagy mesterei, a perzsák, arabok, a németalföldi mesterek is kerülték, és a nagyon finom részleteket a kész berakáson utólag, más eljárásokat, például festést és vésést használva alakították ki. Egyszerűség: érdemes lelki szemeink elé idézni a XX. századi grafika (plakátok és nyomatok) képi világát, Matisse, Paul Klee, Kandinszkij, Kassák és mások műveit, a japán fametszeteket, a törzsi művészetek alkotásait. Nem mintha ezeket kéne, vagy lenne érdemes újrateremteni. Ami érdekes bennük az a látásmód: az erőteljes egyszerűsítés, a csak a felismeréshez nélkülözhetetlen vonalak és elemek megtartása, a foltszerű ábrázolás. Ez a fajta látás és ábrázolásmód tökéletesen illik a berakás művészi közegéhez és lehetőségeihez, a korlátozott színválasztékhoz, a finom rajzos részletek hiányához.

Ha ezt észben tartva sikerült kitalálni, mivel is kéne díszíteni egy adott tárgyat, akkor az első feladat egy pontos, valós méretű rajz készítése a teljes díszíteni kívánt felületről és a díszítményről: a "lelki szem" hasznos és fontos, de nem tévedhetetlen. Ha a megálmodott majd megtervezett díszítmény csak egyszerű, szabályos mértani formákból (körök, háromszögek, stb.) és egyenes vonalakból áll, akkor ez az egy rajz elég is lesz a berakások elkészítéséhez. Ha azonban képi ábrázolás a cél, akkor a tervrajzot sokszorosítani kell, bonyolultabb berakások esetén meglehetősen sok példányban. A sokszorosításhoz hajdanán másolókereket használtak (ez egy derelyevágóra emlékeztető eszköz, csak a kerék nem hullámos és éles, hanem sík, kerületén egyenletes távolságban elhelyezett tüskékkel): a mesterrajz minden vonalán végigtolták a másolókereket, ami néhány milliméterenként apró lyukat hagyott maga után a vonalak mentén, az apró vagy nagyon tekervényes, a másolókerékkel nehezen követhető részeket pedig egyszerűen egy vastagabb tűvel szurkálták át. A most már lyukacsos mesterrajzot tiszta papírlapra simítva a vonalak mentén bitumentartalmú festőporral hintették be, majd rongy- vagy bőrlabdával meglapogatták. A lyukakon átjutó festékpor az alsó papíron kirajzolta a mesterrajz másolatát. Némi óvatos melegítés (például vasalás, a kályha felett történő óvatos áthúzás) hatására a bitumenes festőpor letörölhetetlenül rögzül. Lassabb, mint a fénymásolás, de működik.

A következő lépésben a rajz egy példányát fel kell ragasztani a berakásra szánt anyagra. Erre legalkalmasabb az erősen hígított melegenyv vagy polivinil-acetát ragasztó (a nem vízálló fajtából). Azonban ha a berakásra szánt anyag 1 milliméteres vagy vékonyabb falemez, akkor nem árt a ragasztással csínján bánni: az ennyire vékony anyagokba a ragasztó túl mélyen (gyakorlatilag teljes keresztmetszetben) beszívódhat, ami később, a berakás tisztítása és felületkezelése során komoly gondokat (foltosodás, a felületkezelő anyagok egyenlőtlen beszívódása) okozhat. Ilyenkor célszerűbb a mintát szénpapír vagy indigó segítségével a falemezre átrajzolni. Ha a berakás többféle anyagból készül, vagy a mintát a berakandó anyag egy darabban nem adja ki (ez igen gyakori a gyöngyházból készült berakásoknál, mivel a gyöngyházat adó kagylók mérete korlátozott), akkor a mintát megosztva minden egyes darabra külön rajzot (rajzrészletet) kell ragasztani. Ha a berakás csak egyszerű mértani alakzatokból áll, akkor nem kell rajzot ragasztani a berakásra szánt anyagra: a minta körzővel, vonalzóval, derékszöggel a tervrajz alapján magán az anyagon megrajzolható. Falemezeken egy kemény, jól kihegyezett ceruza, csonton és fémen egy karctű vagy rajzkés használható íróeszközül.

Ha a ragasztások megszáradtak, ki kell vágni a berakás elemeit. Erre vékony falemezeknél használható a vállkés (persze fűrészelni is lehet, de a vállkés a készítés hagyományos eszköze), vastagabb faanyagnál (3 mm felett) a lombfűrész, fém, csont vagy gyöngyház vágására lombfűrész vagy ékszerészfűrész. E sorok írója úgy tapasztalta, hogy fém, csont és gyöngyház vágására a lombfűrésznél sokkal jobb eszköz az ékszerészfűrész, mivel ennek kicsi és könnyű kerete kényelmesebben használható, a beléfogott fűrészlap pedig sokkal jobban megfeszíthető, ami az ilyen kemény és rideg anyagok tiszta és pontos vágásához elengedhetetlen (a fém lombfűrészkeretben a lapot a keret rugalmassága tartja feszesen, míg az ékszerészfűrész kerete merev, így jobban feszíthető, és vágás közben nem rugózik és enged, ezért a fűrészlap nem hajlik ki és nehezebben szorul meg). A fűrészelés során a fűrészlapot célszerű kenni: fa vágásánál paraffinnal, fém, csont és gyöngyház vágásánál méhviasszal. A kenés mérsékli a súrlódást, meghosszabbítva a fűrészlap élettartamát, és csökkenti a fűrészlap megszorulásának esélyét. A kenőanyaggal azonban takarékosan kell bánni, mert a berakás felszínére kerülő kenőanyag később zavarhatja a ragasztó tapadását. A vágásnak tisztának és pontosnak, a vágott éleknek a színoldalra merőlegesnek, vagy egészen enyhén alávágottnak kell lenniük. A tisztaság és pontosság fontos, mert a vágások utólag nehezen tisztázhatók és pontosíthatók, bár kisebb igazítások finomreszelőkkel azért végezhetők. Ha a vágott élek nem merőlegesek a színoldalra, akkor beragasztásuk után a berakások szélük mentén rosszul, hézagosan fognak illeszkedni az alapba.

A berakás elemeinek kivágása után következhet az alap kimunkálása. Ha a berakás részletesebb képi ábrázolás, esetleg összetett és sok apró elemet tartalmaz, akkor a tervrajz egy példányát helyzetpontosan fel kell ragasztani az alapra (erősen hígított melegenyv vagy polivinil-acetát ragasztó a nem vízálló fajtából). Ez a rajz lesz a térkép, aminek segítségével a berakás elemei pontosan elhelyezhetők. Ha a berakás egyszerűbb, csak néhány nagyobb elemből, esetleg mértani alakzatokból álló kompozíció, akkor nincs értelme tervrajzot ragasztani az alapra: ilyenkor elég néhány, az elemek elhelyezését könnyítő helyzetvonalat ceruzával a tervrajz szerint átrajzolni az alapra. Eztán a berakás elemeit egyenként majdani helyükre kell tenni és körberajzolni. A "rajzolás" eszköze egy jó minőségű, finom hegyű karctű, esetleg egy karcsú pengéjű szike: az egyes elemeket ezzel kell az éleket pontosan követve körbekarcolni. Ezt érdemes többször megismételni, hogy a körvonal elég mély és jól látható legyen. A rajzolás során a legfontosabb, hogy a művelet közben a darab el ne mozduljon, mert a rajzolás pontatlanságai később meglátszanak a kész berakáson. A közepes méretű darabokat elég egy ujjal erősen a helyükre szorítani, de az apróbb és a nagy darabokat célszerű hatékonyabban rögzíteni. A nagyobb darabok átmeneti rögzítésére jól használhatók a vékony kétoldalas ragasztószalagok: a ragasztószalaggal rögzített elem a művelet végén könnyen eltávolítható. A kis darabok egy-egy apró csepp melegenyvvel rögzíthetők: a művelet végén a rögzített darabot egy vékony pengéjű késsel óvatosan feszegetve fel lehet szedni. Melegenyv helyett ciánakrilát pillanatragasztó is használható erre a célra, de nagyon csínján kell bánni vele, mert nagyon könnyű a berakásra szánt darabot úgy leragasztani, hogy végül csak hosszadalmas oldószeres áztatás után sikerül felszedni.

Az elemek körvonalainak átrajzolása után ki lehet munkálni a berakást befogadó mélyedéseket, fészkeket. Ennek első lépéseként egy keskeny (2~4 mm) laposvésővel óvatosan körbe kell vésni a bekarcolt körvonalak belső oldalát (hosszú egyenes szakaszokon természetesen használható szélesebb véső is, de szűkebb ívek mentén néha még a 2 milliméteres véső is ormótlanul szélesnek tűnik). Ilyenkor nem cél a fészek teljes mélységének elérése: a vésőt belülről a körvonal felé tolva néhány tizedmillimétert kell kivésni. A karctű korábban már átvágta a fa rostjait a körvonal mentén, így a faanyag tisztán kiemelhető. A körvonal körbevésése egy tiszta, jól határolt vállat ad, amely megvezeti a vésőket a fészek teljes mélységre történő kivésése során. A feladat innen kezdve már elég egyszerű: a körvonal fokozatos mélyítése a kívánt mélységig laposvésőkkel és homorúvésőkkel, közben nagyjából kivésve a fészek teljes területét is. Ha a körvonal vállai már tiszták és kellő mélységűek, akkor a fészek teljes területét simára és egyenletes mélységűre kell munkálni. Erre a legkényelmesebb eszköz az alapgyalu, amellyel a fészek alja simára és pontosan a kívánt mélységűre gyalulható. Az egyetlen szépséghiba, hogy bizonyos méret alatt az alapgyalu a gyaluvas méretei miatt már nem használható, így a nagyon kisméretű vagy nagyon tekervényes vonalú berakások fészkeit tisztán véséssel kell kimunkálni. Persze a fészek fenekének nem kell tükörsimának lennie, apróbb egyenetlenségek, kisebb hibák megengedhetők. Ami viszont elengedhetetlenül fontos, az a fészek megfelelő mélysége: a fészeknek néhány tizedmilliméterrel sekélyebbnek kell lennie, mint a belé szánt berakás anyagának vastagsága.

Ha a berakást befogadó fészket sikerült megfelelően kimunkálni, elérkezett az idő a berakás beragasztására. Ez nem nehéz feladat: a fészekbe, fészkekbe a berakás anyagához illő ragasztót (lásd fentebb) kell kenni, egyenletes, vékony rétegben (a túl sok ragasztót a berakás kiszorítja, s az beszennyezheti az alap felületét, amit a későbbiekben nehéz lesz nyomtalanul eltakarítani), majd a berakást a helyére kell illeszteni. Hogy a berakást kell-e sajtolni vagy szorítani, az a berakás anyagától és fajtájától függ. A keskeny vonalakat és ereket, feltéve, hogy az őket befogadó fészekbe kellően pontosan illeszkednek, nem szükséges sajtolni. A fából készített berakásokat célszerű mindig sajtolni, vagy legalább lesúlyozni, mert a ragasztóban lévő, a berakás anyagát csak egyik oldalán érő nedvesség hatására hajlamosak felkunkorodni. A fém, csont és gyöngyház anyagú berakásoknál ez a veszély nem áll fenn, így azokat nem kell feltétlenül és minden esetben sajtolni: hogy egy-egy adott esetben szükséges-e a sajtolás, azt a készítőnek kell megítélnie. Gyöngyház és csont esetében nem árt a fokozott óvatosság, mert ezek a rideg anyagok könnyen megroppannak a túlzott erejű vagy szakszerűtlen sajtolástól.

A ragasztás tökéletes száradása után következhet a berakás szintbemunkálása. A fából készített berakások szintbedolgozásának legjobb eszköze egy frissen élezett tönkgyalu és színlőpenge. A gyaluval finoman és óvatosan legyalulható a berakás kiemelkedő része, az utolsó simításokhoz pedig színlőpenge használható. Fém berakások szintbemunkálásának eszközei a reszelők és színlőgyalu vagy furnérhántoló gyalu. A kiemelkedő részek reszelővel eltávolíthatók, a végső simításokra pedig alkalmas egy frissen élezett színlőgyalu vagy furnérhántoló gyalu (a könnyű- és színesfémek elég puhák, ezért ilyen egyszerű kéziszerszámokkal is elég könnyen és jól forgácsolhatók). A csont és gyöngyház megmunkálásához is jól használhatók a reszelők és színlőgyalu, furnérhántoló gyalu vagy színlőpenge, de a gyöngyház anyagának réteges-lemezes felépítése miatt a színlőpengével vagy színlőgyaluval nem árt vigyázni: előfordul, hogy a színlőpenge pikkelyszerűen kitöri a gyöngyház felületét.

A berakással díszített tárgyak kikészítése és felületkezelése néhány ponton eltér az egyszerűbb asztalosmunkák felületkezelésétől. Az egyik ilyen eltérés, hogy berakott felületeket nem szabad durván csiszolni. Egyes, a berakások készítése során felhasznált anyagok, például az alumínium és az ezüst, a rózsafa és brazilfa, stb. csiszolatpora elszínezheti a tárgy felületét, ami világos alapoknál igen feltűnő, ráadásul javíthatatlan hibát okoz. Ezért a berakással díszített tárgyakat csak P320 vagy magasabb szóratszámú csiszolópapírokkal érdemes csiszolni, és ezzel a csiszolással is takarékosan kell bánni, hogy elkerülhető legyen a nagyobb mértékű porképződés. Ez általában nem jelent gondot, mivel a színlőpenge meglehetősen jó minőségű felületet hagy maga után, ezért csiszolásra csak az esetleges apróbb karcok és tökéletlenségek eltüntetéséhez van szükség. A másik különbség, hogy berakott felületeket csak ritkán csiszolnak nedvesen. Ennek oka, hogy egyes fafajok, illetve a mesterségesen megfestett faanyagok (például az ében helyettesítésére használt, feketére festett falemezek, stb.) víz hatására elengedik színüket, mert a bennük található színanyagok oldhatók vízben. Nem árt minden, az adott berakás készítéséhez felhasznált faanyagot előzetesen ellenőrizni, nem engedi-e a színét. A harmadik eltérés, hogy a berakott tárgyaknál egyáltalán nem mindegy, a tárgy milyen felületkezelést kap, kaphat. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy a különféle olajok, viaszok, lakkok hatására a faanyagokból színanyagok oldódhatnak ki, a korábban a vizes csiszolás kapcsán már említett foltosodást okozva (a rózsafa színanyagai például oldódnak szeszben és olajban is). A másik, hogy egyes felületkezelő anyagok kémiailag nem közömbösek, ezért megtámadhatják a berakáshoz használt fémet és csontot. A hagyományos felületkezelő anyagok közül az olajok és a természetes viaszok okozhatnak elszíneződést vagy károsodást a réz, ezüst és elefántcsont anyagú berakásokon. A mesterséges, gyári felületkezelő anyagok ugyanilyen gondokat okoznak, okozhatnak.