-Módszerek menü -Felületkezelés -Felületkezelés sellakkal -Lakkozás ecsettel
Főoldal.

 

Lapos lakkecset.Az ecsettel történő lakkozás két elengedhetetlen eleme a jó minőségű ecset és a lakkoldat. Az ecset, igen kevés kivételtől eltekintve, állati szőrből készült, lapos lakkecset, melynek mérete a lakkozni kívánt munkadarab felületének nagyságától függ. Kis munkadarabok - ékszerdobozok és hasonlók - lakkozásához 2~3 centiméter széles ecsetre, nagyobb felületek, például asztallapok lakkozásához 5~7 centiméteres ecsetre van szükség. Használat előtt az új ecseteket gondosan ki kell mosni, hogy az esetleges hulló, laza szálakat és a gyártás során használt formázóanyagot (enyvet) eltávolítsuk. Erre legjobb a meleg, szappanos víz. Eztán az ecsetet meg kell szárítani. A tisztára mosott, puha, száraz ecset már alkalmas a lakkozásra.

Az adott munkához megfelelő lakkoldat kiválasztása és elkészítése a lakkozás leginkább kanonizálatlan, legboszorkánykonyhaszerűbb, legkevésbé tudományos része: ahány ház, annyi szokás, annyiféle lakk. Mindenkinek más és más keverék válik be, attól függően, pontosan milyen nyersanyagokhoz fér hozzá, milyen körülmények közt és hogyan, milyen személyes módszerrel dolgozik, a lakk mely tulajdonságaira helyezi a hangsúlyt. Általános alapelvek, szabályok és tanácsok persze megfogalmazhatók, de ezekből végül mindenkinek magának kell megalkotnia saját módszereit. Az asztalosság nem tudomány.

A felhasználható legegyszerűbb lakkoldat sellak borszeszes oldata. Készítéséhez sellakot kell legalább 92 százalékos tisztaságú borszeszben feloldani. A használt sellak fajtája az elérni kívánt színárnyalattól függ: világos fákhoz, aranyozott és/vagy berakásokkal díszített tárgyakhoz a lehető legvilágosabb, halványsárga sellakot érdemes használni, sötétebb fákhoz vagy különleges színhatások eléréséhez a számos sötétebb változat valamelyikét, de szükség esetén az oldat akár színezhető is szeszben oldódó színanyagokkal. Hogy a felhasznált sellak gyárilag szűrt, viaszmentes fajta-e, vagy viasztartalmú, az mindegy: a viasztartalmú sellakból készített oldatot ugyanis felhasználás előtt gondosan le kell szűrni, ami a sellakviaszt is szinte teljes egészében eltávolítja. A szűréshez megfelelő szűrőpapírt vagy finom vászonszövetet kell használni: a megfelelően szűrt oldat hosszabb (néhány órás vagy napos) állás után sem ülepszik, ha a tárolóedény fenekén üledék jelenik meg, akkor a szűrés nem volt kellően alapos.

Ennek az egyszerű sellakoldatnak legnagyobb hibája, hogy nagyon gyorsan szárad, ezért a felhordott lakkot nem lehet a szokásos módon oszlatni, nagyobb felületek pedig csak komoly nehézségek árán lakkozhatók vele. A sellakoldat töménységének változtatásával befolyásolható a száradás sebessége, azonban a túl híg sellakoldattal csak lassan, nagyon sok réteg felhordásával érhető el a szükséges rétegvastagság. A gyakorlatban ecsettel történő felhordásra 10~15 százalékosnál sem hígabb, sem töményebb oldatot nem célszerű használni. A száradási sebesség módosítására sokkal jobb módszer a megfelelő oldószer, oldószerek használata. Mivel a sellak alkoholokban és ketonokban is oldódik, a borszesz mellett illetve helyett ezek az oldószerek is felhasználhatók sellakoldat készítéséhez. A különféle oldószereknek azonban eltérő a párolgási ideje: az aceton például négyszer gyorsabban párolog a borszesznél, a butil-alkohol négyszer lassabban, míg a diaceton-alkohol tizennyolcszor lassabban. Ezen oldószereknek egyetlen komoly hátránya, hogy jóval ártalmasabbak a borszesznél.

Ezek az oldószerek a vegyészet fejlődésének viszonylag új eredményei, használatuk ezért nem tekinthető hagyományos vagy bevett eljárásnak a lakk száradási sebességének módosítására. Sokkal jellemzőbb a különleges, lassabban száradó lakk-keverékek, például a pétervári lakk használata. A pétervári lakkhoz és más hasonló lakkokhoz kevert terpenoid gyanták (leggyakrabban különbféle kopálok), száradó olajok és terpének lassítják a lakk száradását, javítják terülési képességét, ezzel nagyban könnyítve az ecsettel történő felhordást. Ezek a lakkok általában testesebbek, sűrűbbek is, mint a tiszta sellakoldatok, ezért alacsonyabb a kellő rétegvastagság eléréséhez szükséges rétegek száma.

A terpenoid gyanták (kopálok, szandarak stb.) használatának másik előnye, hogy jóval világosabb, majdnem víztiszta bevonat is készíthető velük. Ez az előny azonban csak látszólagos, mivel a terpenoid gyanták filmje gyorsabban öregszik, mint a sellak bevonatok, és az öregedés a lakk sárgulásával jár, ezért a lakk viszonylag hamar utánsötétedik.

Lakkozni csak megfelelő munkakörülmények közt lehet. Fontos a jó világítás, a megfelelő, 18~25 Celsius-fokos hőmérséklet, a viszonylagLakkosüveg, huzalból készített lehúzóval. alacsony páratartalom (a túl magas, 75 % feletti páratartalom zavarja a lakk száradását), a pormentes környezet, a munkatér jó, ugyanakkor huzatmentes szellőzése. Ha az ecset és a lakk már kéznél van, és a körülmények is megfelelőek, csakis akkor kezdődhet a lakkozás.

A lakkoldatot arra alkalmas tiszta üveg, mázas cserép, műanyag vagy nem rozsdásodó fémedénybe kell kitölteni, mindig csak annyit, amennyire épp szükség van, elkerülendő az oldat beszennyezését. A lakkoldatot felhasználás előtt nem szabad felrázni vagy durván felkeverni, mert annak hatására légbuborékok képződnek benne, ami zavarja a lakk felhordását, a sima és egyenletes bevonati film kialakulását (száradás után a felület hólyagos, halszemes vagy gödrös lesz). Tiszta, jó minőségű sellakoldat használatánál kevergetésre egyébként sincs szükség, mert nem ülepszik, azonban a különféle adalékanyagok hozzáadásával készült lakkeverékeknél előfordulhat a különféle alkotók szétválása, ezért azokat nem árt felhasználás előtt átkeverni.

A lakkozáshoz az ecsetet a lakkba kell meríteni, majd a felesleges lakkot és az esetleges légbuborékokat eltávolítandó, le kell húzni. A lakkal így feltöltött ecsettel gyors, de nem kapkodó, egymásmellé sorolt ecsetvonásokkal kell a felületet belakkozni (a szeszlakkok jellemzői miatt "nedvesen" kell dolgozni, azaz viszonylag bőven kell a lakkot felhordani, és a gyors száradás miatt a már átvont felületeket nem szabad az ecsettel ismételten megérinteni, ezért a felhordott lakk a felületen nem oszlatható az olajos fénymázaknál megszokott, átecseteléses módszerrel). Síkfelületek lakkozásánál az első rétegek felvitele során a fafelület szálirányával nem kell foglalkozni, az élképzések pedig a dolog természete miatt csak hosszában lakkozhatók hatékonyan. A faragványok lakkozása más módszert kíván: az erősen tagolt felület miatt csak apró vonásokkal lehet lakkozni, illetve egyes részletek lakkozásához az ecset "orrával" kell a lakkot a felületre "ütögetni". A lakkozás során mindig legyen kéznél egy tiszta, szöszmentes pamut törlőkendő, amellyel az élek mentén kialakuló megfolyások, faragott felületeken pedig az esetleges lakkfelesleg felitatható. Ha a felületet sikerült belakkozni, akkor az újabb réteg felvitele előtt a tárgyat 30~60 percig szárítani kell.

Ha a bevonat tapintásra már száraznak tűnik és a felület is elég sima, a felhordott lakk nem durvította fel, akkor sor kerülhet az újabb lakkréteg felhordására. Ha azonban a felület minősége a rostok felhúzódása miatt nem elég jó, akkor a tárgyat legalább 12~24 órán át szárítani kell, mert csak a teljesen száraz lakk csiszolható megfelelően. A felület szárazságának ellenőrzésére a legegyszerűbb módszer a felületet ujjal erősen megszorítani: a kellően száraz bevonati filmhez az ujj nem tapad, a nyomás helyén nem marad semmiféle látható Drámai változás: a felhordott sellak jellegzetes, minden réteggel mélyülő színt ad a fának.nyom. A felületet szárazon, P400 szóratszám körüli csiszolópapírt használva kell óvatosan átcsiszolni, majd gondosan portalanítani a második réteg lakk felhordása előtt. A második és minden esetleg szükséges további lakkréteget az elsővel megegyező módon kell felhordani, betartva a szükséges szárítási időközöket. Három-öt réteg a legtöbb esetben elég. Csiszolt-fényesített kivitelű felületek esetén ennél több, legalább nyolc-tíz réteg felhordására van szükség a megfelelő rétegvastagság eléréséhez.

Hogy eztán mi a teendő, az a kívánt végeredmény, az elvárt felületi minőség és fényesség függvényében változik. Számos célra már a meglehetősen magas fényű egyszerű ecsetfriss bevonat is megfelelő lehet.

Idomos élképzések és faragványok fényének fokozására, a felület simaságának javítására alkalmazható megoldás a kikefélés. Ehhez az utolsó lakkréteg felhordása után a tárgyat legalább 6~8 órán át szárítani kell, majd ezt a porszáraz, de még nem teljesen száradt felületet kell egy puha fénykefével kikefélni (a túl korán megkísérelt kikefélés feltépheti a lakkréteget, ezért jobb biztosra menni és inkább túlszárítani a felületet, mint túl hamar munkába venni). A kefélés hatására a lakk kifényesedik, az apróbb tökéletlenségek kisimulnak. A kikefélés végeztével a tárgyat legalább további 48~72 órát szárítani kell.

Sík és kevéssé tagolt felületeken alkalmazható a bevonat minőségének javítására az ecsetfriss felület legalább 12~24 órányi szárítást követő finomcsiszolása (P600 körüli szóratszámú csiszolópapírral, szárazon) és 0000-s acélgyapottal vagy nagyon finom mesterséges csiszolónemezzel történő ledörzsölése. Az így kapott, teljesen sima, bágyadt fényű felületet gondos portalanítás után még két vékony lakkréteggel kell bevonni (ezeket a rétegeket érdemes a felület uralkodó szálirányában felhordani, így a felület esetleges apróbbIgazán közelről: az ecsettel felhordott lakk sosem lesz teljesen sima és hibátlan. tökéletlenségei sokkal kevésbé lesznek feltűnőek). Gondos munka és pormentes környezet esetén az eredmény szinte hibátlan, meglehetősen magas fényű felület.

Csiszolt-fényesített felület kialakításához a legalább nyolc~tíz rétegben belakkozott, majd gondosan megszárított felületet több lépcsőben addig kell csiszolni és fényesíteni, míg sikerül a kívánt felületi fényességet elérni. Az eljárás során a korábban felhordott bevonat jelentős része lemunkálásra kerül, ezért kell a viszonylag vastag kiinduló bevonat. Első lépésként a felületet finoman át kell csiszolni (P600 körüli szóratszámú csiszolópapírral, szárazon, lehetőleg a felület uralkodó szálirányában). Ez a csiszolás eltávolítja az esetleges ecsetnyomokat, porszemeket és egyéb egyenetlenségeket, tökéletesen sima és fénytelen felületet hagyva maga után. Az ezután végzendő csiszolási műveletek attól függnek, hogy milyen végső felületi fényesség elérése a cél. Mivel a felületek fényvisszaverő képességét és ezáltal fényességét is döntően azok simasága határozza meg, ezért minél nagyobb felületi fényesség elérése a cél, annál finomabb és hosszadalmasabb csiszolásra van szükség.

A lakkozott felületek finomcsiszolásának és fényezésének hagyományos eszközei a természetes csiszolókövek, a gyapjúnemezből, állati szőrből és emberi hajból készített csiszolóhengerek és különféle finomságú ásványi csiszolóporok voltak, és ezek az eszközök akár ma is jó eredménnyel alkalmazhatók, bár helyettesítésükre a csiszolóanyag-ipar számos könnyebben használható eszközt és anyagot fejlesztett ki: a mesterséges csiszolókövek és csiszolóporok, a különféle csiszolóvásznak, csiszolópapírok és csiszolószivacsok, az acélgyapot és a mesterséges csiszolónemez nagyban könnyíti a munkát, és sokkal kiszámíthatóbbá teszi annak végeredményét.

Selyemfényű bevonat kialakításához elég a felületet szárazon, 0000-s acélgyapottal a felület uralkodó szálirányában átdörzsölni. A felület fénye tovább növelhető a felület nedvesen történő csiszolásával és fényesítésével. Sellakalapú bevonatok csiszolásához nem használható víz nedvesítőszerként, mivel károsítaná a filmet, ezért víz helyett hígfolyós, nem száradó növényi olajat vagy ásványolajat kell alkalmazni. A célnak jól megfelel például az olívaolaj, a paraffinolaj, a petróleum és a naftabenzin, mivel ezek egyike sem szárad rá a felületre, és nem oldják a sellakot sem. Nedvesen végzett csiszoláshoz jól használhatók a különféle finomságú mesterséges csiszolónemezek, leginkább a nagyon finom, ultra finom, mikro finom tartományba esők, melyeken a csiszolószemcsék finomsága a P600 fölötti tartományban van. Mivel hordozójuk műanyag szövedék, ezért minden szóbajöhető nedvesítőszerrel használhatók.

A nedvesen végzett csiszoláshoz a felületet be kell fröcskölni a választott nedvesítőszerrel, majd a csiszolónemezzel (esetleg 0000-s acélgyapottal) szálirányban csiszolni. Az efféle finomcsiszolást nem érdemes egyszerre az egész felületen végezni: célszerűbb a felületet képzeletben 25~30 centiméteres oldalú négyzetekre felosztani, s e "négyzeteket" sorban megcsiszolni. A csiszolás komoly gondosságot és folyamatos ellenőrzést igényel, hogy végül a teljes felület fénye egyenletes legyen. A művelet végeztével az egész felületet tisztára kell törölni. Az így kialakított felület már meglehetősen magas fényű.

A felület fényének további fokozásához, tükörfény eléréséhez csiszolóporokkal végzett fényesítés szükséges. Az e célra Európában hagyományosan leggyakrabban alkalmazott csiszolóporok a horzsakő, az iszapolt kréta, az attapulgit és a tripoliföld. Használatukhoz finom gyapjúnemezből vagy összehajtogatott pamutkendőből készített csiszolópárnára és megfelelő nedvesítőszerre (lásd fent) van szükség.

A fényesítés menete egyszerű: a felületet be kell fröcskölni a választott nedvesítőszerrel és behinteni a kívánt csiszolóporral, majd a csiszolópárnával a felület uralkodó szálirányában csiszolni. A csiszolást nem a csiszolópárna, hanem a nedvesítőszerből, csiszolóporból és a lemunkált bevonatrészecskékből képződő finom csiszolóiszap végzi. Itt is igazak a nedves finomcsiszolásnál írottak: nem érdemes egyszerre az egész felület fényesíteni, célszerűbb a műveletet a felületet kisebb részekre felosztva végezni. A fényesítés nagy figyelmet igényel, hogy végül a teljes felület fénye egyenletes legyen. A művelet végeztével az egész felületet tisztára kell törölni.

A fényesítést először horzsakőliszttel kell elvégezni. Ezzel a viszonylag kemény és durva szemcsézetű (a festékboltokban kapható horzsakőliszt ritkán finomabb 90 mikronos szemcseméretűnél) csiszolóporral elég gyorsan elérhető a kívánt fényesség. Ha azonban ez e fényesség nem elég, akkor a felület gondos megtisztítása után (az esetleg a felületen maradó horzsakőszemcsék karcokat okozhatnak) egy új, tiszta csiszolópárnával, horzsakő helyett iszapolt krétát vagy tripoliföldet használva meg kell ismételni a fényesítést. Ezek a rendkívül finom, 10 mikronnál kisebb szemcseméretű csiszolóporok hibátlan, tükörszerű felületet hagynak maguk után. Gondos tisztára törölgetés (a tárgy felületén sem nedvesítőszer, sem csiszolóiszap nem maradhat) után a tárgy elkészült.

A fényesítés e módja nem csak sellakkal bevont felületeken alkalmazható: megfelelő, a bevonati film anyagához illő, azt nem károsító nedvesítőszert választva szinte bármilyen lakk és fénymáz fényesíthető.

© 2009. Répás János Sándor